Kutya egy mese
Az erdő alján, a bokor tövén már csak egy kicsi kutya rejtőzött. Öten voltak egykor: izmosak, gömbölyűek és vidám kedvűek. Kutyamama óvta őket széltől-víztől, erős nap fényétől, eső hűvösétől - mi lehet jobb ennél? Kutyamama a szabad ég alatt élt - evett, amit talált, ami így, nyáron egész jó mulatság, mert itt-ott kitesznek mindenféle földi jót: vasárnapi ebéd morzsáit, kiszáradt süteményvéget, és ó, még csontokat is, néha nem is keveset. Ez ám a kutyaélet!
De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok - a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Eső hallotta, a mindent tisztára mosó...
És ott maradt az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé, hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengető, Az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Először csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendőnek bizony kevés volt a szerencsében talált falat - így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegő, a folyók tükre.
Esténként az erdő alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra - egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.
Már csak egymaga rejtőzött ott el éjszakára, a kövér képű Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem - gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevető szájú gyerekek.
Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este - csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni?
De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok - a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Eső hallotta, a mindent tisztára mosó...
És ott maradt az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé, hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengető, Az öt gömbölyű, vidám kedvű, szőrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Először csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendőnek bizony kevés volt a szerencsében talált falat - így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegő, a folyók tükre.
Esténként az erdő alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra - egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.
Már csak egymaga rejtőzött ott el éjszakára, a kövér képű Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem - gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevető szájú gyerekek.
Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este - csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni?
A vén kutya
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, ennek az embernek volt egy kutyája. A kutya már nagyon öreg volt, nem bírt harapni, csak ugatni. Egyszer az ember kint áll a ház előtt a feleségével, s azt mondja neki:
- Én ezt a kutyát agyonütöm, nem bírja már a húst rágni.
A felesége könyörgött, ne tegye, de az ember nem állt rá, csak amellett volt, hogy agyonüti. A kutya ezt meghallotta, nagyon szomorú lett.
Kiment az erdőbe a farkashoz, elpanaszolta neki, mit mondott a gazdája.
Azt feleli a farkas:
- Ne búsulj semmit, majd segítek én a bajodon. Hanem mit adsz?
A kutya odaígérte neki a gazdája bárányát, megegyeztek. Azt mondja a farkas:
- Majd ha a gazdád kijön a feleségével, és kihozzák a kisgyereket is, leteszik a bokorba, te feküdj a bokor másik felére, én felveszem a gyereket, elszaladok vele, te meg gyere utánam. Leteszem az út közben, te meg hozd vissza az erdő szélére. Azután majd nem lesz bántódásod!
Úgy is tettek. Mikor a gazda kihozta a kisgyereket, a farkas ellopta, az apja meg az anyja nagyon sírt utána. Egyszer csak látják ám, hogy hozza a kutya a gyereket. Hazahívták aztán a kedves jószágot, mindjárt jól is tartották. Főztek neki kását kolbásszal, kihoztak egy párnát meg egy dunnát, jó helyet csináltak neki.
Jó dolga volt most már, azt gondolta, semmi baj nincs. Hát jön ám egyszer a farkas a bárányért! Hát a kutya ugat-e? Ugat ám! Annyira ugatott, hogy a farkas elszaladt, amint szaladt, azt kiabálta:
- Megállj, gyere csak ki még egyszer az erdőbe, majd meglakolsz akkor!
A kutya nem is mert egyedül kimenni, nem talált mást csak egy háromlábú sánta macskát, vele ment ki. Már messziről látta a farkas meg a vaddisznó, hogy jönnek, nem tudták sehogy sem eltalálni, hogy mi az, amit a kutya hoz. Azt gondolták, egy nagy követ gurít, s egy karddal - a macska farkával - meg hadonász össze-vissza. Nagyon féltek, a vaddisznó egy bokor alá bújt, a farkas meg egy fára mászott fel. Mikor a kutya meg a háromlábú macska odaért, nem talált senkit. Egyszer meglátja a macska, hogy a vaddisznó az orrával mozgatja a bokor alsó levelét, a macska odaugrott, nagyon beleragaszkodott, mert azt gondolta, hogy egér. A vaddisznó sivalkodott:
- Aú, aú! Ahol a bűnös a fán! Én nem bántottam senkit!
Akkor a vaddisznó elszaladt, vissza se nézett többet, a kutya meg a macska felnézett a fára, meglátták a farkast, a farkas meg elszégyellte magát, s összebarátkozott velük. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
- Én ezt a kutyát agyonütöm, nem bírja már a húst rágni.
A felesége könyörgött, ne tegye, de az ember nem állt rá, csak amellett volt, hogy agyonüti. A kutya ezt meghallotta, nagyon szomorú lett.
Kiment az erdőbe a farkashoz, elpanaszolta neki, mit mondott a gazdája.
Azt feleli a farkas:
- Ne búsulj semmit, majd segítek én a bajodon. Hanem mit adsz?
A kutya odaígérte neki a gazdája bárányát, megegyeztek. Azt mondja a farkas:
- Majd ha a gazdád kijön a feleségével, és kihozzák a kisgyereket is, leteszik a bokorba, te feküdj a bokor másik felére, én felveszem a gyereket, elszaladok vele, te meg gyere utánam. Leteszem az út közben, te meg hozd vissza az erdő szélére. Azután majd nem lesz bántódásod!
Úgy is tettek. Mikor a gazda kihozta a kisgyereket, a farkas ellopta, az apja meg az anyja nagyon sírt utána. Egyszer csak látják ám, hogy hozza a kutya a gyereket. Hazahívták aztán a kedves jószágot, mindjárt jól is tartották. Főztek neki kását kolbásszal, kihoztak egy párnát meg egy dunnát, jó helyet csináltak neki.
Jó dolga volt most már, azt gondolta, semmi baj nincs. Hát jön ám egyszer a farkas a bárányért! Hát a kutya ugat-e? Ugat ám! Annyira ugatott, hogy a farkas elszaladt, amint szaladt, azt kiabálta:
- Megállj, gyere csak ki még egyszer az erdőbe, majd meglakolsz akkor!
A kutya nem is mert egyedül kimenni, nem talált mást csak egy háromlábú sánta macskát, vele ment ki. Már messziről látta a farkas meg a vaddisznó, hogy jönnek, nem tudták sehogy sem eltalálni, hogy mi az, amit a kutya hoz. Azt gondolták, egy nagy követ gurít, s egy karddal - a macska farkával - meg hadonász össze-vissza. Nagyon féltek, a vaddisznó egy bokor alá bújt, a farkas meg egy fára mászott fel. Mikor a kutya meg a háromlábú macska odaért, nem talált senkit. Egyszer meglátja a macska, hogy a vaddisznó az orrával mozgatja a bokor alsó levelét, a macska odaugrott, nagyon beleragaszkodott, mert azt gondolta, hogy egér. A vaddisznó sivalkodott:
- Aú, aú! Ahol a bűnös a fán! Én nem bántottam senkit!
Akkor a vaddisznó elszaladt, vissza se nézett többet, a kutya meg a macska felnézett a fára, meglátták a farkast, a farkas meg elszégyellte magát, s összebarátkozott velük. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Kutya szeretne lenni
Egyszer volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezőre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyűjtötték erősen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen: - Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni!
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember.
- No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam. - mondotta a gazda -
- Majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
- Szeretnél-e, fiam? - mondja az ember.
- No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom.
Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét.
No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának.
Hiszen a legény nem bánta erősen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig.
Előjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit.
- Várj csak a sorodra, fiam. - mondotta a gazda -
- Majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya - s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának:
- Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga.
- Látod, fiam, látod - mondotta a gazda -, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte.
Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.
